- Én itt leülök. - majd kinyitotta kis székecskéjét, és nekilátott a meder centiről-centire való letapogatásnak. Szabiról minden horgász barátja tudja, hogy képes órákat szűrni a vizet egy pontban, ha ott halat érez. Még sosem számoltam, de cca. negyven csalit is képes meghúzni, mielőtt odébb áll, majd kisvártatva visszatér a tetthelyre, mint egy mániákus gyilkos.

Tudását, és évek alatt felhalmozott tapasztalatát nem vonom kétségbe, de néha úgy érzem, ha süllő volnék, már szánalomból is megenném a csaliját. Szabinak egyébként szintén volt halászati őri megbízása, amit viccesen nemrégiben megvont a közép-dunai vállalkozó, sz. haltelepítő istván, de előbb bekérte a feljelentő tömbjét, amit anno elfelejtett adni, majd az elfelejtést is elfelejtette. Érthető - nem tudhatott róla, hogy nem adott. Elképzelhető, hogy a telepítésekkel is hasonló cipőben jár. Ahol horgásztunk, ott nincs halászat, ellenben van hal, de nem hinném, hogy a két dolog szorosan összefügg.

Tél lévén gumiztunk a kis folyó pár méteres mélységében, előttünk gödör, szélén padka. Szabi halálra cserélgette a twinyókat, én kitartottam a kis rikító zöld guminál. Annyira hideg volt, hogy elhatároztam, vagy ezzel, vagy semmivel. A ujjaim lefagytak öt perc alatt, ellenben Szabival, aki a vízpartot leszámítva egész nap papucsban, és egy vastag zokniban flangált. Szóval ő cserélgetett, én pedig nem. Először csillámos fehéret húzkodott, majd zöldet, s annak különböző árnyalatait, végül valamit megütött neki, de már nem figyeltem mi volt. Viszont ebből kikövetkeztette, hogy majd AZ lesz a jó. Úgy is lett. Végül is csak kicsikarta azt a normális kapást, és az ultralájt botjával kiterelte a süllőt.

Ami valójában nagyobb, mint amekkorának látszik, csakhogy Szabi majd' üti a két métert, így némely hal - még a szebbek is - elég viccesen mutatnak a kezében méretükhöz képest. Ez is.   

Nagy ember...

Visszaengedte a folyóba, lassan úgyis közelgett a tilalom, és az ívás is. Nagyon rá hangolódtam a pecára, már rég fogtam halat, ez pedig bizakodással töltött el. Folyásnak szembe, felfelé dobáltam már egy ideje, a fenéken úgyis állt a víz. Néha éreztem akadókat, kisebb ágakat, de ezen kívül semmi. Miután kicsit feljebb sétáltam, már magam alá pecáztam, és sodrásnak szembe, oldalazva húztam a gumihalat. Hol emelgettem, hogy csak szinte kotorva az alját egyenletesen tekertem. Ugye sokszor ezt eszi meg, többek között a csuka is. Nagyjából Szabi előtt járhatott a csali, és a meder közepén, mikor elkezdett lomhán pumpálni kezemben a bot. Bevágtam, és meglepő ellenállásba ütköztem. Egyszerre éreztem a súlyát a horgon, és dinamikáját a boton. Tudtam, hogy szép, de hogy őszinte legyek, azt hittem, hogy kabátos hal lesz. Tél végén, ilyen erős halat!? Képtelenségnek tartottam, hogy süllő legyen. A vizet pedig annyira nem ismertem, hogy tudjam mire lehet számítani.

Dolgozik a bot

Imádkoztam, legalább hadd lássam meg, mi, és mekkora volt. Közepes keménységű botommal lassan, de sikerült feljebb, és feljebb kényszeríteni, végül megpillantottuk, mikor fordult egyet a felszín alatt. Ponty! Pikkelyes. Láthatóan a szája körül volt a horog. Ekkor már azért aggódtam, hogy lefotózhassuk - ugye ki hinné el, ha egy fotó sem készült volna róla, s erről jut eszembe az a rekordlistás balin, aminek kifogója, hasonlóan gondolkodott hozzám, csak ő kicsit tovább ment, és inkább szíven szúrta a nagy balint, mert különben csak legenda lett volna a kapitális ragadozó. (Höhö, most elképzelem a "láthatatlan madárfotóst", Máté Bencét, ahogy fotózás előtt lelövi a madarakat, nehogy elszálljanak - paródia.) A ponty nehezen fáradt, sorra rótta a köröket, hatalmasakat rúgott a bot a kezemben. Nagyon hiányzott már, de hogy fogom én ezt kivenni!? Hasított belém a tudat: a part meredek, szákunk nincs, a hal nagy, vastag, és még csúszik is. Ez két emberes feladat. Megkértem Szabit, ha már mellettem állt, hogy fogja a botot, majd miután leléptem a vízhez, terelje a kezemhez a halat. Nehezen, de megoldottam.

 Gyönyörű nyurga a kis, magyarországi folyóból

Megette a gumit, azaz ette volna, egyértelműen látszott. A horog a szájpadlásába akadt, kétségkívül fel akarta szippantani. Ezen nem, de a halon meglepődtünk mindketten. Gyönyörű nyurga ponty, ráadásul a kedvencem a békés halak közül. Ezt a típust mindig visszaengedem, bár talán nincs olyan kevés belőle, mint amilyen keveset fogunk. Meggyőződésem, hogy jóval ritkábban lehet őket horogra csalni félénk, és rejtőzködő életmódjukból fakadóan, mit az egyéb fajtákat, vagy altípusokat. Mi sem volt természetesebb, mint ezt a halat is visszaadni a folyónak. Egyszerűen jó érzés volt, nem akarom túldimenzionálni. Nagyjából öt-hat kilós lehetett, és kicsattant az egészségtől.

Ebből nem lesz hallé - az én asztalomon

Akkor több halat nem fogtunk, de ez így pont elég is volt. Na nem az mondom, hogy nem örültünk volna többnek, de elégedetten távoztunk. És miért? Mert a horgászás a halfogásról szól!

Vass Csaba