Vass Csaba horgász blogja

Bár nem szokásom más pecájából, halaiból blogot vezetni, és igazából kicsit kellemetlenül érzem magam, hogy megszellőztetem Zoli halait, de akkora sügereket akasztott, hogy erről nem lehet nem beszámolni. A napokban felhívott, hogy gyönyörű halakat fogott, és ecsetelte a pecát, s mivel mindössze alig órányi járásra voltam, úgy döntöttem elmegyek, megnézem mit alkotott már megint ez a Zoli gyerek, és jól lefotózom.

Zoli meglehetősen sokrétű horgász, és úgy tűnik, a fekák nyelvét is beszéli

Szeretnék minden hónapban a Magyar Horgászban megjelent írásaim mellé némi plusz infóval, képpel szolgálni, így, ha esetleg valakinek kérdése merül fel az ott megjelentekkel kapcsolatban, akkor az aktuális bejegyzésnél nyugodtan felteheti. 

Elsőként a MAHOR áprilisi számában, a lengyel pecáról megjelent írás kapcsán vetnék papírra pár sort, képekkel illusztrálva:

Amit elmondtak, hogy a csónakra szinte merőlegesen dobva kell horgászni, és menet közben befordul a csónak farába a műcsali - ez evidens

Pesttől nézve a hárosi után ez a következő kikötő, amit horgászok is igénybe tudnak venni. Kulturált környezetben, büfével, és kétágyas szobákkal nyitott meg május 1-én a Kulcsi kikötő és vendégház.

További infót: http://www.kulcsikikoto.hu/oldalak/

Ottjártamkor került helyére a stég

Szép víz a Balaton, meg messze is van mindentől, meg az időjárás is eléggé kiszámíthatatlan, de kocsiba ülsz, és mégis lejössz, az idő csodás, és az a hír járja, hogy még a hal is megy, már fened is a fogad, hogy elsüss egy jó kis pr-t - "ingyé" (azaz jegyet akartam volna venni érte cserébe).

Az igazat megvallva nem egy pergetős hónap ez az április - hihetnénk, de mindig találni valamit a folyókon, ami megeszi a wobblert. Most a jász volt az, amire kicsit ráfeküdtem, eddig nem nagyon hajkurásztam őket, de megfogadtam, eztán egyik éven sem fogom kihagyni, mert ez is nagyon jó peca. 

Finomabb pergető bottal, és néhány apró csalival vágtam neki a Dunának, és az eredmény nem maradt el. Rengeteg kapás, és jó pár jászkeszeg tarkította az április végi pecáimat. íme néhány kép, ami igazolja, remek jász állománnyal rendelkezik a Duna is, csak meg kell őket találni:

Átlagos méretű jász, apró wobblerre kapott

Szerintem igen, és ez a jó benne. Legalábbis gondolom, mert ilyet már szinte mindenki kezében láttam. Na jó, mindig volt velem valaki, aki azért többet fogott már nálam, meg horgászott is rájuk számos alkalommal, de valamiért akkor is azzal az érzéssel mentem le fekázni, hogy fekete sügeret mindenki tud fogni, nehogy már nekem ne jöjjön össze most. Sőt, ha fogtunk, mindenki fogott, ha nem, akkor senki, vagy csak egy darabot, ami nem mérvadó, mint ahogy a sügeres múltam sem, de akkor is ez járt a fejemben szüntelen, mikor elindultunk. Egyébként így volt ez, mikor életemben először láttam ilyen halat, és használtam wtd csalit is, mert rengeteget fogtam. Azért be kell valljam, pár órán keresztül halat nem érintettünk, de végül csak megtaláltuk őket, és ha megtalálod, akkor kasza van. Vagy nem? Azért a halfogáshoz szerencse is kell. Lehet, hogy szerencsés vagyok?

Abba a szerencsés helyzetbe keveredtem a Dunán, hogy egy letisztult öbölben három darab, a fészkét őrző süllőt figyelhettem meg napokon keresztül úgy, hogy még le is tudtam fényképezni a legnagyobbat, ami szerény becslésem szerint tíz kiló felett volt. 

Ez volt a legnagyobb, tíz felettire taksáltam

Nos, megoldódni látszik a domolykó, azaz leánykoncér rejtély, mert nagyon úgy fest, hogy egyik sem ezek közül, hanem egy harmadik faj, méghozzá a nyúldomolykó. 

A horgászat mindig tartogat meglepetéseket, persze nem a műanyag tavakon (ott maximum szita-szájú halakat foghatunk), hanem a vadvizeken. 

Tavasszal, Magyarország legtisztább vizű folyóján, a Dráván horgásztunk barátaimmal. Igazából abszolút céltalanul dobáltuk be fenekezős szereléseinket a löszös partfal oldalába vájt kis útról. Napoztunk, feedereztünk, előkerült némi sör is, de kapás az egész nap nem volt - csak egy. Na jó, nem is motivált senkit a fogás, főleg, hogy néha elaludtuk Zsolt monológjain. Délben sütöttünk egy jó szalonnát, megvendégeltük a partra tévedt járőröket is, majd jóllakottan, mosolyogva, félálomban pihentünk tovább a pecák között. Nem sokkal ebéd után Ádámnak két húzás után karikában maradt a csonticsalis feedere. Csodálkoztunk is, hogy a nagy csend után ilyen vehemens kapással mi fog kisülni a dologból. Egész jó halnak tűnt fárasztás közben, de mikor a felszínre ért, egy egészen furcsa teremtményt terelt a szák fölé. A hal feje fekete, teste pedig tiszta tüske volt. Persze azonnal tudtuk, hogy miről van, lehet szó. Tavasz lévén a halak jelentős része pikkelyén, és fején úgynevezett dorozsmát,  nászkiütést növeszt, így készülnek az íváshoz. De ez a hal, nem dorozsmával, hanem csontkinövésekkel volt tele. 

Felülről nézve látszik a legjobban, milyen hatalmas, méretben és formában is a rózsatövisre hajazó tüskéket növesztett

Mindig úgy igazítom a nyaralást, hogy horgászni is tudjak. Tudom, hogy lassan orvosi esetnek számítok (sokak szerint már rég), de képtelen vagyok meglenni víz, és peca nélkül. 

Horvátba Bosznián keresztül utaztunk, több okból is, részben, mert gyönyörű a táj, nincs pálya, így matrica sem, lényegesen olcsóbb a benzin, és oda-vissza kb. ötszáz kilométerrel rövidebb. Először a háború utáni években jöttem erre (meg gyerekkoromban előtte), és mindenki riogatott, hogy majd jól megbánjuk. Egy frászt bántuk meg, a rendőrök akkor is, és most is hemzsegtek, éjjel szinte minden faluban ellenőrzés volt, de sosem arra utaztak, hogy lehúzzanak, ha kértem, segítettek, sőt, volt, hogy kérnem sem kellett. Megnézték a rendszámom, meg az ábrázatom, és máris mutattak, hogy a másik irányba vagy magyarszka. Egyébként, tavaly már teljesen korrektül ki volt táblázva minden, szinte lehetetlen eltévedni, ellenben tíz éve, levert a víz, mikor átértünk barátnőmmel (persze az akkorival) a horvát-bosnyák határon. Órákon keresztül csak bíztunk benne, hogy jó irányba megyünk.

És azért is erre járok, mert Dél-Dalmáciát kedveltem meg a leginkább az Adrián. Itt kevesebb a magyar, és állítólag Makarska időjárás választó, felette sokszor, alatta ritkábban van rossz idő. Ez igaz is lehet, eddig mindig kifogástalan meleg volt.

Tavaly útba ejtettük Mostart, szerencsére épp hajnalban érkeztünk, így parkolni is simán tudunk, és forgalom sem volt. Gyorsan megnéztük a régi-új, híres Öreg hidat, amiről a fiatalok ugrálnak a Neretva folyóba, azért, amiért nálunk hegedülni szoktak az aluljárókban. Bár forgalom nem volt, de az ugráló kedvű fiatalok is aludtak még. Nekem pedig nem volt kedvem barátnőm, és magam szórakoztatására fejeseket ugrálni, így erről lemaradtunk. Egyébként a hídról érdemes tudni, hogy az UNESCO kulturális örökséghez tartozik, a horvátok berobbantották, majd részben magyar segítséggel 2005-ben újjáépítették. 

 A kristálytiszta Neretva szeli ketté Mostart

Miért van az, hogy Nikon D3100-as igazából egy alap, de azért magyar fizetésekhez képest mégsem olcsó gép, szvsz a következők miatt részemről a kukába való volna - ha ingyen kaptam volna. De nem így történt. Szürkületben szívok vele, míg a D60-as géppel hasonló jellegű problémák nem voltak (annak meg a motorja néha megadta magát, búgott az egész, mintha fel akarna robbanni, és nem exponált, megjavítani nem tudták, mert a baját sem találták...). Ez a gép egyszerűen képtelen fényváltáskor, automata üzemmódban, vakuval normális képet készíteni. Szétéget mindent a vaku, és csapnivaló színek születnek. Mikor fogom a halaim javát, na mikor? Fényváltáskor. A következő gépem Canon lesz, ha lesz.

A két, reklámsapkás teszthorgász már hajnalban nyomta az igát, én meg az ágyat. Előző nap kihorgásztam magam, jobban esett aludni, és kényelmesen felkelni, mint a hajnali harmatos fűtől szétázott cipőben caplatni. A Balatonról nem a horgászat jut eszembe elsősorban, hanem a pihenés. Na, ez sem volt mindig így, de hol van már a 80-as évek végi halbőség?

Tízkor már a csónakban himbálózok

Reggeli balinok után újra a kövest nyomtuk, immáron hárman, mert én is bepofátlankodtam a hajóba. Peti, és Gábor a gájd (a helyi médiasztár-horgász, büfés, és szívtipró) twinyóval aprították a köveseket, én maradtam a vertikális wobblernél. 

Peti fintorog, jobbra számított

Még várjuk a balinokat

Gergő, a szakács meghívott mohácsra. Elmentem, berúgtunk, ettünk, mulattunk, horgásztunk, és még halat is fogtunk.

Nulladik nap

Képli Laci visz le Mohácsra, a kocsim eleje a barcsi vasbeton kerítésen maradt, így még szervizben pihen a maradék, persze az önkormányzat gyorsan betömte a bokáig érő kátyút.

Gergőnél nem nagyon pakolok szét, holnap úgyis minden megy le a tanyára. Este átsétálunk valami barátjához, útközben faggatom, hogy ismeri-e azt a mohácsi pecást - azt hiszem Tamás -, aki állítólag megeszi a nagy süllőket. - Hallod, hozzá megyünk, nehogy említsd neki! - kérlel, miközben magyarázza, hogy mekkora jó horgász is valójában. Jól van, pofám lapos, megegyezünk. Tamás komoly, megfontolt, rendezett életű, harmincas éveiben járó, ápolt ember benyomását kelti, aki egy pohár sör, vagy bor mellett szívesen beszélget a horgászatról. Késő estig sztorizunk, majd vissza Gergőhöz, és alvás.

Első nap

Délelőtt összepakolunk, és ebéd után kimegyünk a tanyára. Gergő közli velem, hogy a mai peca felejtős, itt ma ereszd el a hajam lesz a süllős koppanások helyett. Húzom a szám, én horgászni jöttem, sosem voltam híve az ilyen csoportos züllésnek a vízparton. De mindegy, valahogy majd túlélem - gondoltam. Ahogy sötétedik, egyenként, de határozottan szivárognak be a különféle emberek a tanyára. Kezdek aggódni, mi lesz ebből. Végül ismerős is jön, DRHA (ahogy itt hívják), azaz, Mahoros kollégám, Attila is beugrik. Közben stílusosan halllé rotyog a bográcsban. Ki állva, ki ülve, de végül mindenki jóllakik.

Tomi volt a soros, egész éjjel a lámpát tartotta nekünk

Az egész úgy kezdődött, hogy egyik éjjel felhívtak: Villanyoznak a Dunán a Kálmán kő alatt, de vigyázz, a csónakban többen is ülnek... Mivel épp vízen voltam, kb húsz percen belül a kérdéses területen teremtem. Útközben vázoltam pár lehetséges helyzetet, mivel sok minden nem volt kéznél, így az evezőt készítettem magam mellé, és a fényképezőt. Aztán úgy voltam vele, ha túl meleg lesz a helyzet, akkor teszek egy kört, és hazafelé full gázon "útba ejtem" őket.

Elektromos halászat a Dunán - kutatási célú, és valóban

Ugye évek óta (valójában több mint tíz éve) nézegetjük "karbatett" kézzel ezeknek a madaraknak a lehetetlen mértékű elszaporodását. Arra most nem térnék ki, hogy idióta szabályok miatt, vagy leszaromságból fonott-e az a kéz.

Előre jelzem - mert majd megint lesz egy-két okos, aki jólmegmondja, hogy csak táplálkozó madarakat lát, nem egy európai méretű problémát, persze mondhatja, joga van hozzá, bár én sem megyek soha az ellenkezőleg gondolkodók fórumába "köpködni" - semmi bajom nem volna ezzel a fajjal, ha nem lepnék el a vizeket, totálisan kizabálva bizonyos generációkat. Ha annyi volna belőle, mint szürke gémből, akkor még örömmel is fotózgatnám őket. De nem annyi van, tudomásom szerint csak a Makádi-erdőnél közel hatszáz darabot számoltak össze (nekem tíz darab is elég volna.) Az napi hatszáz kiló hal. Ugye -, de nem számolgatom tovább, felesleges ebben az országban az embernek a száját tépni, úgyis betömik. Vagy így, vagy úgy, de kuss lesz a vége, nem pedig pozitív változás.

Szóval a napokban elkísértem barátom, aki minden szükséges licensszel rendelkezik, hogy lőhesse, riaszthassa az engedélyezett időszakban a kárókatonát.

Megnéztem, üres volt a gyomra, biztos angliából jött, vagy bulémiás 

Ha már úgyis ilyen pontyosra sikerült a kezdés, és egyébként is havas napokat élünk, előtúrtam halaim közül az első pikkelyes bajuszosomat, a maga 8,87 kilójával. 

A történethez évekkel korábbra kell visszanyúlom - talán lassan 10 éve esett meg -, mikor ismerkedni kezdtem a téli plasztikos horgászattal. Már akkor is betegesen sokat tartózkodtam a vízen, és kezdtek is jönni az első szép eredmények. Igazából támpontom nem volt, ami a téli horgászatot illette, mivel mentorom sem, aki elmutogatta volna, hogy mit hogyan, vagy ne adj' isten hol. Télen mindig is népszerű volt a kulcsi T-kő, de általában december elején, november végén ott is megállt a süllő, és már csak harcsát fogtak a horgászok. Volt ki véletlen, és hát mi sem természetesebb, azért akadtak olyanok is, akik egyáltalán nem véletlen - persze ők általában többet is. Bár kapálókat sosem láttam, de jiggel simítva (ez is arról szól, hogy kívülről akasszák meg, csak nehezebb fülön csípni a bunkókat, és maguknak is bemagyarázzák - meg persze neked is -, hogy ez így véletlen, ezért szabályos) többen is horgásztak, még valahonnét a Velencei-tó környékéről is járt egy hentes. Ha enyhébb volt a december, akkor akár karácsonyig is fogtam süllőt, de aztán jöttek a nagy kussolások, meg a vizsgaidőszak januárban - ugyebár. Azért decemberben általában kitartottam, és fogtam ezt-azt. 

Aztán egyik ilyen hideg, csendes decemberi napon - azt hiszem 29-én éjjel, de az biztos, hogy az év végén történt-, miután halálra emelgettem a 10,5-es gumit egy koppintás nélkül, elkezdtem lassan tekerni a fenéken, de nagyon lassan. Veszíteni valóm nem volt...

Téli felszerelésem: egy bot, és egy táska plasztik, jigfejekkel 

- Én itt leülök. - majd kinyitotta kis székecskéjét, és nekilátott a meder centiről-centire való letapogatásnak. Szabiról minden horgász barátja tudja, hogy képes órákat szűrni a vizet egy pontban, ha ott halat érez. Még sosem számoltam, de cca. negyven csalit is képes meghúzni, mielőtt odébb áll, majd kisvártatva visszatér a tetthelyre, mint egy mániákus gyilkos.

Tudását, és évek alatt felhalmozott tapasztalatát nem vonom kétségbe, de néha úgy érzem, ha süllő volnék, már szánalomból is megenném a csaliját. Szabinak egyébként szintén volt halászati őri megbízása, amit viccesen nemrégiben megvont a közép-dunai vállalkozó, sz. haltelepítő istván, de előbb bekérte a feljelentő tömbjét, amit anno elfelejtett adni, majd az elfelejtést is elfelejtette. Érthető - nem tudhatott róla, hogy nem adott. Elképzelhető, hogy a telepítésekkel is hasonló cipőben jár. Ahol horgásztunk, ott nincs halászat, ellenben van hal, de nem hinném, hogy a két dolog szorosan összefügg.

Tél lévén gumiztunk a kis folyó pár méteres mélységében, előttünk gödör, szélén padka. Szabi halálra cserélgette a twinyókat, én kitartottam a kis rikító zöld guminál. Annyira hideg volt, hogy elhatároztam, vagy ezzel, vagy semmivel. A ujjaim lefagytak öt perc alatt, ellenben Szabival, aki a vízpartot leszámítva egész nap papucsban, és egy vastag zokniban flangált. Szóval ő cserélgetett, én pedig nem. Először csillámos fehéret húzkodott, majd zöldet, s annak különböző árnyalatait, végül valamit megütött neki, de már nem figyeltem mi volt. Viszont ebből kikövetkeztette, hogy majd AZ lesz a jó. Úgy is lett. Végül is csak kicsikarta azt a normális kapást, és az ultralájt botjával kiterelte a süllőt.

Legutóbbi horgászat alkalmával Ricsivel mentem - persze csak azért, hogy igazítson már végre a blogon egy-két beállítást. Előre is köszi.

Napi teendőket letudva, sikerül világosban indulunk. Kiszállva a kocsiból lehetetlen nem észrevenni: mocsok módon fúj a szél, ráadásul nulla fok körüli hőmérséklettel párosul. A motor, és némi cucc a csónakban landol, s perceken belül indulunk is. Ricsi vezet, én pedig azon gondolkodom, hogy mekkora szívás lesz, ha még kapásunk sem akad. (Nyáron is utálatos dolog a betli, nemhogy télen. Bár egy előnye ennek is van, nem érzed, mikor szétvágod a kezed a süllő kopoltyújával, vagy épp a majd' harminc kilós csónakmotort teszed rá a kezedre. Ezek csak mind otthon derülnek ki, de akkor már legalább nem fájnak.) Igyekszem jobban védeni magam a hideg ellen, államig felhúzom a kabátot, útközben úgysem zavar - egy kesztyűt is felkapok. Agyalok, hogy nagyjából mekkora fej kellhet majd, a víz már elég sokat apadt, talán nem szükséges orbitális méretű ólom, így négy-öt, egymástól pár grammban eltérő jigfejet teszek ki magam elé a ládára, és csendben várok, még nagyjából öt perc van vissza... 

Megjöttünk - most mondhatnám, hogy a Kapitány-kőre, de holnap úgysem férnétek el rajta -, így a szimplán A Hely nevű pályára kötünk be. Az első fél óra két lehelet finom koppanást hoz, cserélgetek is folyamatosan, de komolyabb visszajelzés nem érkezik. Már-már kezdek elbizonytalanodni (és szétfagyni), mikor Ricsi vigyorogva pumpál a lábához egy tüskést. Nofene, le is fotózom azonnal, úgysem láttam még gumival süllőt fogni. 

Józsival vágunk neki a januári éjszakának, istenigazából laza pár dobásra tervezett pecából hajnal 1 lett - így van ez.

Kezdésként egy jól bejáratott pályát próbálunk be, viszonylag későn, hátha a kényes, vén süllők ekkor lesznek étvágyuknál. Másfél óra dobálást követően rájövünk, hogy téves volt a feltevés, vagy rossz helyen próbálkozunk: hosszas fenéken való keresgélést követően egy mélyre törő wobblerre szilaj ütést kapok, de persze nem akad. Végül Józsi csak leszedi. Van vagy kiló húsz. Nem sokat levegőzik, azonnal alámerül. Ennyi.